Pásztor Erika Katalina válaszai

- Milyen tapasztalatokat szerzett az Art Universitas pályázat és munkájának elkészülése kapcsán amiket fontosnak tartana megosztani?

A pályázat lebonyolítása kifogástalan volt. A zsűri a későbbiek során köztünk, az alkotók és az egyetem között felmerülő vitás kérdések rendezésében segítőkész volt, támogatta az eredeti elképzelés megvalósulását, ami - végül is az egyetem informatikai igazgatósága miatt tulajdonképpen nem jött létre. Ez a vita sok energiát kivett belőlünk, de Simongáti Eszter igen sokat próbált segíteni, közbenjárni, s valószínűleg titokban neki (is) köszönhetjük, hogy a vita nem mérgesedett el, s vállalható kompromisszummal zárult le.

- Van-e és ha igen mi a különbség az általános munkamódszeréhez képest, amikor egy egyetem környezetébe, vagy más köztérre tervez egy alkotást?

Ez az egyetlen "köztéri" munkám, komoly módszertani elemzést nem tudok adni, ugyanakkor fontos szempont volt a tervezésben, hogy a mű lehetőleg minél tovább biztonságosan üzemeljen. A tartósság a digitális művek esetében igen kényes kérdés, hiszen állandó felügyeletet és odafigyelést igényel minden elektronika. Két évvel ezelőtt megkeresett minket az épület üzemeltetője, hogy adjunk ajánlatot a folyamatos karbantartásra, üzemeltetésre úgy, hogy sajnos a kivitelező dokumentációi nem állnak rendelkezésre. Az ajánlat - minek után az új technikai üzemeltetőnek újra kellene a stabil, hosszú távú működés érdekében építenie az elektronikai rendszert a korrekt dokumentáció hiánya miatt - sajnos nem kevés összegről szólt. Azóta csend van, a megállapodás nem jött létre. A digitális műalkotások esetében legközelebb - ha lesz ilyen - mindenképpen nagyobb gondot kell fordítani a hosszú távú, szakértői fenntartás megszervezésére, dokumentációs és finanszírozási kérdéseire.

Mit tud művének fogadtatásáról, születtek rá reflexiók? Figyelemmel kíséri elkészülte óta munkájának sorsát?

A fogadtatásról nincs sok visszajelzésem, egy-két személyes gratuláción túl nem tudok róla, hogy a mű komolyabb visszhangot keltett volna. Ennek több oka is van. A megvalósítás során az alkotócsoport egyik tagjával - aki a kivitelezést egy kézben tartva irányította - megromlott a viszonyunk, aminek tulajdonképpen az volt az oka, hogy a mű sokkal többe került a rendelkezésre álló keretösszegnél. Nagyon nehéz előre felmérni, hogy az ún. "custom-made", DIY elektronika esetében mekkorák lesznek a tényleges költségek, s mivel ez volt az országban első ekkora méretű digitális köztéri munka, a pénzügyi problémák a projekt végére gyógyíthatatlan konfliktust szültek. Ebben valamennyien elfáradtunk és nem maradt energia a műalkotás kommunikációjára, a továbbélés akarására. A siker egyik része az, hogy meg tudtuk csinálni, de a másik - talán még ennél is fontosabb - része, hogy megfelelően kommunikáljuk, torzó maradt, amit személy szerint nagyon sajnálok.

A pályázatot 2006 decemberében nyertük meg. A mű 2007 szeptemberében - öt éve - készült el. A munkát 2010-ig kísértem figyelemmel, addig megpróbáltunk mindent megmozgatni azért, hogy megoldható legyen a technikai üzemeltetés. Azóta sajnos nem tudtam követni a sorsát.

Nagyon fontos határátlépés valósult meg ezzel a munkával.

Ez egy 120 m2-es, egyedi fejlesztésű LED-fal, amin az egyetem digitális információs területéről (domain) szerzett adatokból generált vizualizáció fut. Blow-up, mert a felület - mint kijelző - egy korai mobiltelefon felbontását tudja, hatalmas méretben. A határokat itt a fizikai megvalósítás (innováció, DIY), illetve az adatokhoz való hozzáférés jelentette. Tudni kell, hogy ez utóbbi egyáltalán nem könnyű egy nagyon szigorú biztonsági rendszer esetében, a munka - mint egy idegen test - a fennálló, konzervatív szabályok szerint felépült egyetemi informatikai rendszerre telepedett rá, ebből akart adatokat bányászni (s ebből származott a fent említett vita is az egyetem informatikai igazgatóságával).

Ez a munka a megvalósítás során roppant rugalmatlan szellemi, és egy keményen merkantil szemléletű építéskivitelezési környezetbe került, amely tökéletesen alkalmatlan egy kísérleti jellegű, művészeti-technológiai kutatás/fejlesztési munka - tulajdonképpen amatőr, low-tech körülmények közötti - megvalósítására. A dolgok természete nagyon nem passzolt össze, s ez csak menet közben derült ki. Ugyanakkor erre mi - mint alkotók - igen rosszul reagáltunk, a külső konfliktusok erodálták belső kapcsolatainkat is. Nem láttuk, nem láthattuk a külső környezet láthatatlan és megfoghatatlan ellenállását, nem tudtuk értelmezni és a helyén kezelni azokat. Ezen túl persze - utólag már sokkal okosabb az ember - számtalan hibát elkövettünk, amelyek elkerülhetők lettek volna akkor, ha a művészeti munkában az ipari gyakorlat tapasztalatai jelen lehettek volna. Mi megkerestünk profi céget, de ők jót mosolyogtak a költségvetésen, ami számukra nevetségesen kicsi volt. Egy nagyméretű, teljesen egyedülálló, különleges munkát hoztunk létre, amelynek tartalma és egyben fizikai hordozója is saját találmány. Ez egy kicsit olyan, mintha nem csak a szobor formáját, megépítésének módját találtuk volna ki, hanem anyagát (hordozó közegét) is ugyanannak a projektnek a keretében fejlesztettük volna ki, cirka 9 hónap alatt.

A határátlépés a mi esetünkben azt jelenti, hogy az egész külső környezetre - amire szerintem általában is érvényes, hogy etatista, szabálykövető, rugalmatlan, pénzközpontú, művészetre süket, stb. - jellemző gondolkodási mód határait kezdtük ki ezzel a munkával. De ez csak menet közben derült ki, lelkesek voltunk, hogy nyertünk és megcsinálhatjuk. A technikai akadályokra felkészültünk, mert azok ésszel, leleménnyel kezelhetők, de a környezetből eredő egyéb akadályokra nem. Ezekre az akadályokra akkor lehetne felkészülni, ha lenne képünk arról, hogy ma Magyarországon a köztéri művészetnek milyen gazdasági-társadalmi közegbe kellene beágyazódnia, ha lennének erről komoly társadalomtudományi felmérések, kutatások, ha beszélnénk róla, s ha mindezek után lennének kifinomult eszközeink arra, hogy hogyan kell ezeket az akadályokat kezelni. Fontos része lenne ez a művészeti kutatásnak egy olyan társadalomban, amely a köztéri művészet percepciója során az utcán felállított tehenek jópofaságán túl nem nagyon tud többet gondolni.

A munkánk megvalósítása tehát tudatos stratégiai eszközök hiányában egy rémálom volt, s ez a rémálom felemésztette az energiáinkat. Mondhatnám azt is, hogy a lelkünk kicsit belehalt, nem beszélve arról, hogy üzleti értelemben nekünk ez a projekt igencsak veszteséges volt. A munka viszont szerintem óriási eredmény, én nagyon büszke vagyok rá. De legfőképpen olyan értékes tapasztalat, amelyet viszont jó lett volna átbeszélni valamikor valakikkel, pusztán csak azért, hogy elinduljon belőle egy másik nagyon fontos kérdéskör stimulálása, ti. hogy milyen is az a köztér - fizikai és szellemi értelemben egyaránt -, ahol ezek a munkák élni akarnak? S itt most - talán logikusan következik a fentiekből - nem az építészeti környezetre, hanem elsősorban a társadalmi kontextusra helyezném a hangsúlyt. A művészet ezen formája a levegőben lóg mindaddig, amíg nincs releváns információnk a közegről, amibe kerül, nem állnak rendelkezésre a megvalósítás és az utóélet elemzéséhez korrekt esettanulmányok, nincs hiteles társadalomképünk, amíg nem dolgozunk ki hely- és kontextus-specifikus művészeti stratégiákat, stb. - hogy a művek egyrészt megvalósulhassanak, másrészt beágyazódhassanak, harmadrészt pedig hosszú távon értékként jelenjenek meg a közeg/közösség életében. Egyébként végeláthatatlan küzdelem minden kortárs köztéri alkotás sorsa. Még akkor is, ha a kivitelezés buktatók és viták nélkül, szerencsésen alakul, de a művek utóélete ebben az esetben is kérdéses marad. Nem beszélve a mi grandiózus vállalkozásunkról, amely művészeti koncepcióját, technikai megvalósítását tekintve is messze a kor, közeg és a rendelkezésre álló pénz lehetőségein túl mutatva valósult meg. A miénkhez képest többszörös áron, profi cégekkel, ipari technológiával megvalósultak ugyan azóta a világban hasonló méretű vagy még nagyobb művészeti/design célú LED-falak, láthattunk mindenféle vizualizációt, de ez a munka azért ezek között úttörő jelentőségű - 2006/2007-ből.

- Miért fontos a művészet megjelenése köztéren?

A művészetet ki kell érdemelni:-))) és nem lehet erőltetni. A művészet akkor is van, ha senkinek nincs rá szüksége.

A köztér jelentése [mint egy közösség fizikai és szimbolikus tere] szorosan összefügg azzal, hogy fontos-e a művészet ebben a térben vagy sem, s ha fontos, akkor milyen művészet és miért fontos. A közterek pedig egy adott társadalom felépítésétől, működésétől, látható és láthatatlan struktúráitól függnek. A kérdésre tehát nem lehet a közterek - s azon túl a társadalmi kontextus - hiteles és alapos feltérképezése, valamint történeti összefüggéseket is feltáró elemzése nélkül válaszolni. Ezt a munkát el kell végezni, egyébként minden köztéri alkotás kvázi egy "alien", ha csak a véletlen vagy a ráérzés nem segíti a beágyazódást és elfogadást. Némiképpen figyelemmel követve a köztérfejlesztéseket Magyarországon, azt mint az epiteszforum.hu szerkesztője is elmondhatom, hogy a felújított közterek építészeti, tájépítészeti vonatkozásaikban is hasonló problémákkal küzdenek. Sőt. De ez már egy másik történet, amit viszont majd érdemes lenne egyszer együtt tárgyalni a művészettel.